|
A lopótök mint használati tárgy
Kultikus és használati tárgyak világszerte
Az érett termés vízhatlanságának és rendkívüli forma-, textúra- és színgazdagságának köszönheti népszerűségét világszerte. Sokrétűen felhasználható, alkalmas élelmiszertárolásra, ékszerdoboznak, edénynek, merítőedénynek, többféle szerszámnak, úszónak a halászhálókhoz. Zeneszerszámot, dohánydobozt, pipát lehet belőle készíteni. Észak-Amerikában a madaraknak ajánlják fel fészkelőhelyül.
Salamon király visegrádi fogsága idején este az ablakokban töklámpát helyezett el, időtöltés és jeladás céljából.
Kínában tücskök ketrecéül szolgál, az óceániai szigetvilágban maszkokat faragnak belőle.
A japán teaszertartás nagyobbik, téli faszéntartója, a szumitori hagyományosan egy nagyméretű lopótökből készül. Belülről lakkozzák, papírral bélelik ki, esetleg természetes formájában hagyják, ami a japán teaszertartás szellemének is jobban megfelel.
A kalebass vagy kalabass pipa szárát a lopótök szárából és termésének egy részéből készítik. A pipa feje azonban, hogy el ne égjen, tajtékból készül.
Kebiben (Északnyugat-Nigéria) a négynapos Arungu Halászati Fesztiválon, amiből újabban a nők ki vannak zárva, halászok ezrei gázolnak egyszerre a folyóba hogy a legnagyobb hal kifogásában vetélkedjenek. Hagyományos eszközeik: egy háló és egy lopótök.
A kiszárított termés vízállóságát és könnyűségét használják ki Indiában, amikor bójaként használják, illetve arra, hogy a folyókat átúszva a cókmókot beletegyék. A kiszárított termésből készült palack a fakírok kelléke.
Az északkelet-indiai karbi kultúrában fontos szerepe van bong néven a lopótöknek. Hitük szerint lopótök magja a karbik ősétől és teremtő istenétől, Songsar Rechotól kapott ajándék. A tökmagot máig a törzs sajátos kincsének tekintik. A rizssört, a kúppá sodort fle-fle (Premna latifolia Roxb.) leveleket és a lakodalmak hagyományos, bambuszból készült italát is lopótökökben tartják.
Az utóbbi időkben több kézműves felfedezte a lopótököt mint alapanyagot különleges művészeti lámpak készítésére. Töklámpák többek között Magyarországon, Törökországban, Japánban és Kínában készülnek.
Tökkulacs:
A tökkulacs és a vándorbot szerte a világon a zarándokok és vándorok jelképévé vált, így például Loyolai Szent Ignácnál, és idősebb Szent Jakabnál is.
Szent László király katonái kivájt tökedényből itták a bort Béltek falu határában. Magyarországon a földeken dolgozó emberek főleg Cegléd környékén használták a lopótököt ivóvíztárolásra, mert ott nem állt rendelkezésre jó minőségű agyag, hogy hőszigetelő víztartót készítsenek belőle, a lopótök pedig megtermett a kerítésen.
A régi Kínában kulacsként szolgálva kísérte el a vándorokat, a koldusokat és a kereskedőket egyaránt. A kínai Nyolc Halhatatlan egyike, Li Tieguai nem csak a gyógyszereket adagolja egy lopótökből, de az éjszakáit is abban tölti. Tiszteletére szokás volt a 5. holdhónap 5. napján egy papírból kivágott lopótök-ábrázolást az ajtó fölé függeszteni.
Az ázsiai ún. zarándok-kulacsok még akkor is megőrizték ezt a jellegzetes formát, amikor már például bronzból készültek. Sőt, még a tökkulacs felfüggesztéséz használt zsinórzat is felismerhető a bronztárgy ornamentikáján, elég ehhez összehasonlítani egy mai mexikói tökkulaccsal. A Földközi-tenger térségében is számos példa van arra, hogy az immár kerámia tárgyak továbbra is a lopótök formáját követik.
A növény angol nevében meghatározó a flaska funkció: „gourd bottle” – tökkulacs, „bottle gourd” – lopótök. Mexikóban ma is szívesebben használják a tökkulacsot mint a műanyagból készültet, mert azt tartják, hogy így hűvösebb marad a víz és az íze is jobb.
Borlopó és vízlopó:
A mai üvegből készült hébér vagy borlopó elődje Ausztriában és Magyarországon még nem is olyan régen lopótökből készült. A lopótököt úgy készítették elő borszívásra, hogy egy hosszú szárra nevelt termés magjait kivájták, drótot tüzesítettek, azzal fúrták ki a szárat. Használata: A lopó hosszú szárát dugják be a hordóba, rövid végén megszívják, amíg az öblös rész kellően megtelik. Egy-két liter folyadékot lehet vele felszívni. A rövid vég befogása után a lopótök kihúzható a hordóból anélkül, hogy a bor kicsurogna. A felső, rövid vég szabadon hagyásával vagy újra befogásával lehet irányítani, mikor csurogjon ki a bor a alsó végen, mikor ne. A lopótök könnyen megecetesedett, ezért szorította ki mára az üvegből készült mása. Középkori adatok arra utalnak, hogy a lopót, ill. az alapanyagául szolgáló növényt jelöli a valószínűleg kun-besenyő eredetű kabak, kobak szó is.
Empedoklész (Kr. e. 495 – Kr. e. 435) ókori görög filozófus a lopótök (görögül klepszüdra, a.m. „vízlopó”) használatának megfigyelésére alapozva mutatta meg először, hogy a levegő nem űr, hanem hatást kifejtő létező. A vízzel teli lopótökből nem folyik ki a víz, amíg a lopótök tetején a nyílást befogva tartjuk. Sajátos szerepet játszott a klepszüdra a görög igazságszolgáltatásban: a kicsurgó víz szabta meg az egyes beszédek megengedett idejét. Súlyosabb esetekben, például ha valakinek az élete forgott kockán, telitöltötték, máskülönben csak részben töltötték meg. Aki hosszabb ideig szeretett volna beszélni, az további vízért folyamodott. A szünetek idejére a felső nyílást viasszal tömték be, azzal állították meg az idő folyását.
Fallikus ábrázolások és koteka:
(Koteka – Pápuai péniszöltözék):
A római Villa Farnesina tetőfreskója (1515-1518) girlandjain öt tökfajta virágának és termésének ábrázolását szemlélhetjük meg. Leggyakrabban a lopótök van megfestve, termése 37-szer fordul elő. Az azonosítást a formaváltozatosság ellenére egyértelművé teszi a tökökkel együtt ábrázolt fehér virág. Az ábrázolások egy része konkrét termésekről készülhetett. A fantázia szülötte lesz azonban az a hosszúkás lopótök, amelyik egy fügébe hatol be. A lopótök fallikus ábrázolása a kor más festményein is megtalálható, példák erre a vatikáni Raffaello-termekben látható 1517–1519-ben festett keretmotívumok (Giovanni da Udine munkája), valamint a Villa Medici és a Villa d'Este dekorációja.
Egy mai európai ember számára talán bizarrnak tűnő felhasználást talált a lopótök a pápuáknál. A nyugat-pápuai férfiak a díszes kotekába a férfiasságukat öltöztetik, de manapság már csak a vallási ceremóniák alkalmából. A hímvesszőre húzott koteka másik végét egy madzaggal kötik a koteka hosszától függően a derekukhoz vagy pedig a nyakukhoz. A koteka méretének és formájának megválasztása nem egyedi, hanem alkalmazkodik a kulturális csoport szokásaihoz. A lopótökre növekedésekor köveket függesztenek, így érik el a kívánt hosszát.
Hangszerek:
A lopótök mint kemény, vékony falú, üreges test nemcsak folyadékok, tárgyak tárolására, szállítására használható, de az üregébe zárt levegő rezonanciája, sajátrezgése révén fúvós, pengetős és ütőhangszerek részeként is szerepet kaphat. Több mint 60 féle hangszer készül a lopótökből.
A brazíliai zenei íj, a berimbau elengedhetetlen tartozéka egy 10–20 cm átmérőjű kivájt tök, ami a hangszer rezonátoraként szolgál. A játékos a rezonálóképességet úgy változtatja meg időnként, hogy a tök nyitott oldalát a testéhez szorítja.
Herman Ottó így említi a Zala megyében gyűjtött lopótöktestű, tollsíp-fúvókájú regössíppot: „dudaszavú, hangzó öble szerint pedig a sáritökhöz kötött hangszer”.
A latin-amerikai indiánok másfajta hangszerré formázzák a lopótököt: a maracas vagy rumbatök párosával használt csörgő hangszer. A lopótököt erre a célra először kivájják, majd megtöltik magvakkal vagy kaviccsal, nyelet is erősítenek rá. Két kézzel váltakozva, lökésszerűen játszanak rajta, de lehet folyamatosan is rázni (tremoló). Rövid, éles, csattanó hangot kapunk a megütött ,„hirtelen leejtett” maracas segítségével.
 A rumbatök hangja
A maracas mellett az afro-latin zene fontos hangszere a güiro: a kitisztított, üreges, hosszúkás formájú lopótökön sűrűn keresztben futó rovátkák vannak, melyeken egy pálcát húzogatnak végig. A hangszer surrogó, recsegő, kerregő hangot ad.
A sekere egy „kifordított maracas”, a magvak nem a tök belsejében, hanem kívül vannak egy hálóra felfűzve. Ütögetéssel, rázással, a háló forgatásával, cibálásával lehet megszólaltatni. Nyugat-afrikai eredetű, de az afro-latin zenében is népszerű.
Az egyik lopótök változat adja az indiai kultúra jellegzetes hangszerének, a szitárnak a testét, de a kígyóbűvölők nádnyelves hangszerének szélsapkája is kivájt kabak.
Az afrikai lanthárfa, a kora teste is egy hatalmas kiszárított, kivájt tökből készül, melyre bőrt feszítenek.
A balafon, azaz az afrikai xilofon guineai változata diatonikus, Bukina Saboban pentatonikus. A fából készült hangkeltő testek hangmagasságának megfelelő méretű rezonátorokat a lopótök termése adja. Minden tökrezonátoron van legalább egy kis átmérőjű nyílás, amit egy vékony hártyával, hagyományosan egy pókféle tojásának a burkából készült anyaggal fednek be. Ennek a hártyának a zizegése a kazoohoz, vagy a fésűhöz szorított selyempapírhoz hasonlóan dúsítja a hangot, ami néha akár a torzítós elektromos gitárhoz hasonló hangzást is eredményezhet.
( Balafon hallható)
Forrás: Wikipédia
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
